Már egészen apró, négy-ötéves kislányként ezt játszotta. Nem tudta, mi elöl menekül. Csak azt, elmondhatatlanul jó érzés behúzódni az ócska pokrócokkal, sallangos terítőkkel bunkerré varázsolt széthúzható, ám szét csupán karácsonykor húzott nagy családi asztal vagy éppen háromlábú fekete zongora alá.
Később barátnőit is megnyerte ennek a foglalatosságnak. Akkoriban már azt is tudták, mi elől menekülnek.
Már-már megszállottan lesték a sötét viharfelhőktől terhesedő ég alját. Nem tudni miért, de akkortájt igazi viharok voltak. Fokozatosan sötét, egyre sötétebb szürkébe boruló világ, feszülő, egyre feszültebb légkör, gyakrabban majd még gyakrabban fellobbanó villámok, kezdetben tompán morajló, majd élesebbnél élesebb csattanásokkal riasztó mennybolt. És a fényvillanások – hangrobbanások szüneteit kitöltő, távolság-mérő másodperc számlálásaik.
Aztán az utolsó, szinte egyazon pillanatban hasító, vörösen-kéken-sárgán cikázó lobbanások és mindent átható csattanások…Hogy leszakadjon az ég.
Hatalmasan szakadt le akkoriban a zápor. Nem is cseppekben, hanem fonálban feszítve-oldva, utóbb már csak oldva az ég és föld között felhalmozódott feszültségeket.
És minden égzengés-földindulás után megjelent a teljes félkörívnyi, hétszínű szivárvány. Nem is emlékszik az azóta-maga-is-asszony-aprócsak-lány, látott-e mostanában olyan hamisítatlan, töretlen, élénk árnyalatokban sziporkázó szivárványt.
- Bomba! Hallod! Bomba! – súgta többször is az asztal alatt kuporgó gyerek az otromba, nagyon kezdetleges ám mégiscsak fehér plüss maci fülébe. Ott kuporgott vele mindenki, aki számára kedves volt, s amit a túléléshez nélkülözhetetlennek tartott: unokatestvér, barátnők, fehér maci, Debi baba, babaruhák, ócska pokróc, édes barackmag.
- Bomba! Hallod! Bomba! – súgta az asszony is az éppen hogy egy esztendős apróság fülébe, mikor az tágra meredt szemekkel, már a síráshoz is elsiketülten regisztrálta a Donáti utcai ház két szomszédját porig radírozó szerkezetek becsapódását.
Miért éppen az ő házukat kímélte meg a végzet?
Azért egyéves kora körül ő is megszólalt. Mint minden más egészséges kisgyerek.
- Bomm - ba…Bomm – ba…
Nem papa, nem mama, nem miau-miau vagy vau-vau. Mint minden egészséges kisgyerek.
- Bomm – ba…Bomm – ba…
Miért éppen az ő házukat kímélte meg a végzet?
Hogy az egykor aprócska lány ma megírja ezt a történetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése