AZ ÉREM KÉT OLDALA

A TENGER CSENDJÉ-ÉRT nyúltam. És mert az is Vercors, ez is Vercors, mellényúltam. Nem először fordult elő velem ilyen intuitív mellényúlás. Tehát ez lett belőle.

VERCORS: MINT KÉT TESTVÉR - Három részlet

Nemrég még beérte gyöngén kiépített kis üdülőhelyekkel, ellakott a vidám, de komfort nélküli ifjúsági túristaházakban. Nem tagadta meg a közelmúltat, a frissítően kemény túristaélet örömeit. De azért az a múlt volt, most..........a luxus,..........arisztokraikus fényűzése jobban illett ahhoz, amivé lett.
.
.............................

A sportolás, a szerelem, a pazar gyönyör, hónak, luxusszállónak, gazdagságnak, élménynek, csúcsok megmászásának, szerelmi hódításnak ez a forgataga, visszatérve Párizsba, csak még kívánatosabbá tette számára a gazdagság és a hatalom jó ízét. Mind többre s többre tört. Hogy gyarapítja vagyonát, hogy egymás után szerez részvénytöbbséget különböző vállalkozásokban........................ez az egész sikersorozat s az a felfokozott tevékenység, amelyre mindehhez szükség volt, már nem elégítette ki becsvágyát: nagyságra szomjazott, s ezért a politika felé kezdett kacsingatni. Nem valamely eszme diadala volt a célja (ilyesmiben nem nagyon hitt), hanem önmagának nyíltan megvallva, egyfajta hatalmat akart megragadni és gyakorolni...............De melyik párt keretében? Jobbközép, balközép?

..............................

Képzeld el egy metróállomás kétharmadát, s benne legalább harminc családot egy csomó poronyttal. Válaszfal gyanánt roskatag kartonlapok, ócska bádog, kátránypapír és zsákvászon. Iszonyú bűz: odakozmált étel, petróleum, verejték, ürülék szaga. Mert az egyetlen egészségügyi berendezés odúnként egy-egy kübli, amelyet kicsit odébb egy gödörbe ürítenek. Vizet nem is tudom, honnan vesznek. A férfiakat nem láttam: legtöbbje üzemben vagy építkezésen segédmunkás. ...................A nők nem dolgoznak a gyerekek miatt. ...........Néha eljárnak takarítani vagy mosogatni egy vendéglőbe, azzal kihúzzák valahogy a hónap végéig...............Ez a hodály valóságos palota. Az embernek tető, igazi tető van a feje fölött a nap ellen, eső ellen, rossz idő ellen, hát ez pazar. Ezek az asszonyok jól tudják, mi fenyegeti őket. Hogy le fogják bontani a palotájukat. Hogy oda is olyan luxus toronyházat építenek, mint amilyen már annyi épült körös-körül.

CSIKK

A Szent István-téri parkban ül, az egyik árnyékos padon. 39 fokos hőségben. Átmenet a hajléktalan és a nagyon kispénzű nyugdíjas között. Több napos borosta, Runcájz frizura, homályos tekintet. De nem tűnik alkoholosnak. Szája csücskében az a mindent-mindenkit lesajnálóan fityegtetett cigarettavég. Ahogy közeledek, nemtörődöm mozdulattal az út közepére hajítja. Illetve hajítaná. Mert a csikk a cipőm orrán landol. Nem tudom megállni. Megállok. És néhány udvarias szót szólok sétáló kismamákról, gyerekekről, tisztaságról, felelősségről, felelőtlenségről. Eljutott a szívéig-agyáig? Választ nem kapok. Sem sértőt, sem sértettet. Sikernek könyvelem el.

HIBISZKUSZ VIRÁGNAK INDULT

Már kezdődni különösen kezdődött a nap. Afféle apró, mindennapi furcsasággal, amire – ha nem bírja ki és elmeséli - a már-már brutálisan racionális hitetlenek egyetlen választ ismernek: Te nem vagy normális.
Unokái csilingelve-kacagva az UFOK-at emlegetik. Akik megint erre jártak.
Őt magát pedig az a hidegen borzongató érzés járja át - többnyire egyedül van ilyenkor otthon – hogy még sincs egyedül a lakásban.
A kis világoskék válltáska nem volt a helyén. Böszörményi néni magabiztosan húzta elő a nyári ruhás batyut a nyári ruhás polcról. Az íróasztala előtti székre helyezte. A Margit szigetre készült. Két kör gyaloglás, némi fotózással. Az erre a célra legalkalmasabb kis világoskék válltáska nem volt sem a ruha-halom tetején, sem – hiába túrt bele könyékig – az alján.
Próbálta a sokszor tanácsolt módszert. Módszeresen felidézni, hol is fordultak elő együtt utoljára ők ketten. Mármint ő és a táska. Semmi nem jutott az eszébe.
- Gyerünk a konyhába. Úgyis félig ittam csak ki a reggeli cappuccinót.
Közben módszeresen igyekezett száműzni gondolataiból a kis világoskék válltáskát.
Csak arra emlékezett, amikor visszahelyezte a ruhás batyut a ruhás polcra, az íróasztalszék kárpitján teljes szélességében egy kb. fél centi széles árokszerű gyűrődésre lett figyelmes.
A kis világoskék válltáskát ezen az üléshuzaton találta meg. Húsz perccel azután, hogy kereste. És húsz perccel azután, hogy nem találta sem a ruha halom tetején, sem a ruha halom alján, sem az íróasztalszék kárpitján.
Virágot akart fényképezni. Egy egyszerű, közönséges makró felvételre vágyott. Körbejárta a bokrot. Kereste a háttal a napnak, szemben a témával és katt pozíciót.
Ahogy apja tanította.
A pillangó ott szárítkozott mintegy fél méternyire előtte. Alig vette észre. Szárnyai alsó mintázata annyira a levelek zöld színét, erezetét - vette át? – imitálta? Kaméleonlepke? Vagy ilyen a természetes külleme?
Külső felületéből sajnos nem sok látszott. Csak valami gyönyörűségesen selymes csaubarnás alapon a barna sötétebb és egyéb árnyalatú pöttyei, pontjai. No meg a két hosszú csápja.
Tudta, hogy lemerülőben lévő elemekkel indult útnak.
Ám a rovar békésen tűrte. Csakúgy, mint a már nem húsz éves reflexek és nem többszázezer forint értékű fotoapparát közeledését. Nem rajta múlott, ha az első három felvétel homályosra, hogy azt ne mondjuk használhatatlanul életlenre sikerült. Böszörményi néniből kitört az önsajnálat:
- Ez az én szerencsém. Egy percekig modellt álló álompillangó és a saját ügyetlenkedésem. Segíts Teremtőm, hogy még el tudjam készíteni ezt a régóta vágyott képet.
Megnyomta az exponáló gombot. Másodpercre rá a rovar szárnyra kapott. Ám képe élesen, élvezhetően a memóriakártyán maradt.

EXTRÉM

Gyakran látom, olvasom, hallom egy ideje ezt a fogalmat. A sport szóhoz társítva. Jelentése: szélsőséges, túlzó, rendkívüli, végletes. Extrémnek tartják például - tél lévén maradjunk a hónál és jégnél - a hóbiciklit, jég alatti hokit, autóval vontatott síelést, hószörföt, és kombinált változatait, a hó-és jég krosszmotorozást, taposó-és szőnyegkorcsolyázást . És még hasonló sportok tucatjait.
De zenével még soha nem találtam társítva.
Én most ide illőbb jelző híján megteszem.
Január hetedikén hétfőn a többtagú Happy Dixieland Band, nyolcadikán kedden a Harmónia Garden zenekar és Szirtes Erika Mókus lépett fel a délután öt órakor leszálló szürkületben és nulla fok alatti hőmérséklet mellett Hévízen; a Deák téri n y i t o t t oszlopcsarnok s z a b a d t é r i színpadán. Hogy egy egész órán keresztül húzzák, vonják, nyomják, fújják, verjék a nagyérdemű szórakoztatására hangszereiket, meg a kellemesebbnél-kellemesebb dallamokat. Az első este stílusa adódik az előadók nevéből. A második - amennyire én meg tudtam ítélni - modernizált cigányos stílusban szólt. Hogy’ bírták?! Olykor virtuóz gyorsaságra pörgetve a tempót……. És észre nem vehető dallamhibák nélkül! A mintegy százötven lelkesen kitartó hallgató legalább melengethette a kezeit a tér szélén árusított igazán finom, illatos forralt borok bögréin.
Szégyellem, hogy nem vittem magammal fényképezőgépet. Megérdemelte volna ez a két valóban e x t r é m zenekar, hogy az üres helyszín helyett őket mutassam be.

HÁLA ÉS ÖNFELÁLDOZÁS

Számos más állattal egyetemben élt egyszer egy dzsungelben egy papagáj.
Egy nap hatalmas tűz ütött ki a bozótosban, és a heves széllökések egyre tovább szították a lángokat.
Az állatok teljesen megzavarodtak rémületükben.
A papagáj igen megsajnálta őket, szerette volna visszafizetni nekik a sok kedvességet, amit tőlük kapott, mikor menedéket keresve a dzsungelben telepedett le.
Elrepült hát a közeli tóhoz, annyi csepp vizet vett magához, amennyi a csőrébe fért, majd a tűz fölé szállva belehullajtotta.
Szorgalmasan folytatta az oltást, szívében a hálából fakadó részvét érzésével.
Megindította Istent a papagáj nagylelkűsége.
És segített neki eloltani a hatalmas tüzet.
Még hatalmasabb felhőszakadást bocsátott a dzsungelre.

MONDD, TE MÉG ZAKATOLTÁL?

Én utoljára úgy 11-12 éves koromban. Aztán most, Hévízen.

Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat,
Én a legszebb lányok közül téged választalak.
Egy a jelszónk, tartós béke,
Állj közénk és harcolj érte!

Énekeltük teli torokból, miközben a fenti képen látható módon, egymás vállát fogva topogtunk körbe a szünetben az iskola zsibongójában. A második két sorra meg kiválasztott és választó leányzó ( csak egynemű osztályaink voltak ) keresztben összefogott kifeszített karral pörgött, amilyen gyorsan csak tudott, körbe-körbe. Harsogott az egy a jelszónk, amit ütemes tapssal kísértünk.

SZÓVAL MONDD, MÉG TE IS ZAKATOLTÁL?

KIKNEK OKOZHATUNK ÖRÖMET A KOCOGÁSSAL?

- A családunknak. Ártalmatlan módon vezeti le a felesleges Adrenalin mennyiséget.
- A versenykiíróknak. Mert eggyel több résztvevőjük van. Szinte hallom, ahogy most háromból ketten ezt mondjátok: Meg több bevételük. Tény és való. De itt a Földön az anyag mint olyan egyszerűen megkerülhetetlen. Így az anyagiasság is.
- Azoknak, akik mammográfhoz, lélegeztető-és egyéb fontos szerkezetekhez jutnak a bevétel bizonyos hányadából.
- Azoknak a kerekes székeseknek, akiknek a rajtját eggyel többen kísérik hangos tapssal és éljenzéssel. ( Ők mindig öt perccel a mezőny előtt indulnak. )
- Annak a görcsbe rándult lábú futónak, akitől megkérdezzük, segíthetünk-e. A válasz legtöbbször nemleges. De már előfordult, hogy én is masszíroztam.
- Annak az elfáradt gyaloglónak, akinek felajánljuk, hogy tartson velünk a futásnál lényegesen lassabb, de az ő tempójánál valamivel gyorsabb kocogó ütemünkben.
- Annak, aki 1000. helyett 999. –nek ér célba, mert az utolsó métereken magunk elé engedjük. Talán el sem tudjátok képzelni, micsoda öröm ez a ma én voltam jobb, ha ismerősről, sportbarátról van szó.
- Annak, aki valahol a cél és a ruhatár között hozzánk szegődik, hogy elmesélje, se hajléka, se állása, de kevéske pénzéből benevezett erre a versenyre, egy hónapja pedig egy másikra. És végigcsinálta.
- Annak a hajléktalannak, akinek hazafelé menet felajánljuk a befutócsomagot müzlistül, csokistul, Ice Tea-stul és pólóstul.
- Azoknak, akiknek az év során szétosztjuk a sildes sportsapkákat vagy emblémázott pólókat.

Szóval örömet szerezni végtelen számú módon lehet. Így is.

MÉH

(Avagy két szólam egy állatkára)

Méhecske sétál az autóbusz ablakán.
Előtte gyanútlan ül az én nagyanyám.
Méhecske, méhecske nehogy megszúrjad ám!
Ő sem bánt téged, az én kedves nagyanyám.

Ez az állatka a párkányon sétált. Pontosabban pihent. Még pontosabban pihegett. Ama bizonyos helyiség belső párkányán, mely, mint tudjuk, az emberi salak eltüntetésének társadalmilag kialakított szeglete. Ablaka a zajos, autó-busz-benzingőzös Törökvész útra néz.
Jól megtermett példány volt. Böszörményi tanárnő először besodródott avartöredéknek nézte. Aztán hogy felfedezte, él, lélegzik, mozdulni próbál – nagyon elcsodálkozott. Igaz, húsz fok körüli délutáni meleggel köszöntött be április. De hát mégis csak néhány nap telt el a téli-tavaszi napforduló óta.
Merthogy egy méh volt. Pontosabban egy jól kifejlett, termetes méh. Még pontosabban egy lábait, szárnyait egyre fürgébben emelgető-rezegtető, egyre nyilvánvalóbban haladó élet. Tán maga a királynő?
Böszörményiné tanárnő ablakpárkányra hajított ruhakupacát célozta meg. Az ember mozdulatát a megszokás vezette. Ha csak tehette, gyalog érkezett Óbudáról a Rózsadomb tetejére. Azután munkája végeztével ugyanúgy vissza. De hát más, friss öltözéket kíván az egyik és megint másmilyent a másik tevékenység. A francia kistanári szekrényében jól meghúzta magát két váltás benti jelmez. S mindössze húsz perccel kellett korábban érkeznie a teljes frissítéshez, átvedléshez. Amire rendre az iskola ama bizonyos helyiségében került sor.
A méhecske, pontosabban a méh, még pontosabban a jól megtermett korai méh tehát araszolgatott. Az ablakpárkányra vetett ruhakupac felé. Az ő mozdulatát vajon mi vezette?
Böszörményiné első, kedveskedő rácsodálkozását – Hát te hogy’ kerültél ide ilyen korán?! – hűvös borzongás járta át. Bár magának is nehezen vallotta be.
- Ez a rovar szúrni is tud. Nem is veszélytelenül. És ha szárnyra kap? Ebben a nagyon szűk légtérben bármi megtörténhet...

CSERESZNYE

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer a lakótelepi panelerdő szélén egy szerény öregasszony. Mondhatnánk szegény nyugdíjas pedagógusnőnek is – alias panel proli – ha számtalan honfitársa nem tengődne az ő havi járandóságánál lényegesen kevesebb krajcárokon.
Úgy hívták Böszörményi néni.
Történt pedig egy vasárnap, hogy szalmaözvegyen maradt. Három felnőtt, családos fia közül kettő szintúgy.
- Miért is ne hívnám meg őket vacsorára? Hidegre. Amolyan ebben-verhetetlenül-te-vagy-a-legjobb-anyu módra. Ahogy legifjabb magzata szokta volt mondani. Szóval ilyen-olyan pástétomos kenyér lila hagymával. És Fanta!!! Nosztalgiából. Meg a szezon legolcsóbb gyümölcse.
Hát ezen a nyárelőn nem éppen a cseresznye volt az. Böszörményi néninek mégis erre fájdult meg valamiért a foga. A könnyelműség csimborasszójaként ünnepnap délutánján.
Előző nap nagy, sötétvörös, feszülő szemek hegyét, sőt kettőt is látott a közeli aluljáróban. A felvillanó emléket tett követte.
- Egy kilót kérek.
Magának sem akarta bevallani, de a nagydarab középkorú eladónak álcázott hústoronyból szinte hasított felé az ellenszenv. Csak rakta az áttetsző celofán zacskóba a gyümölcsöt. Egyik marékkal a másik után.
Böszörményi néni biztos volt benne, hogy már jóval túl járnak a száz dekán.
Szerényen meg is jegyezte:
- Sok lesz….
- 1,36
- Sok lesz.
- Miért?! Mennyi pénze van?!
Maga sem tudja, két őrangyala közül melyik szólalt meg válszképpen benne. Netán mind a kettő? Mert saját hangja, sőt gondolatai is jegesen folytathatatlanokká dermedtek a döbbent meglepetéstől.
- Itt nem az a kérdés, mennyi pénzem van, hanem az, hogy egy kilót kértem.
- 1, 10 maradhat?!
Máskor szótlanul bólintott volna. De most az őrangyalok nem engedték.
- Egy kilót kértem.
- Most mérjek le magának pont egy kiló cseresznyét?!
- Igen. Ha meg tudja oldani, pont egy kilót mérjen le.
Meg tudta oldani. 996 forintért.

SZERETETRŐL - ÉRETTSÉGI KAPCSÁN

Mottó:
”…mindig tudjuk, hogy kire sújtunk le…de soha nem sejtjük, hogy az általunk akart jót valóban megtettük-e, s ha igen, kivel tettünk jót.”
( Maurice Druon)

Tizenkét éve történt. Épp így június közepe táján. A legifjabbik fiún volt az érettségi sora. Már elballagott, de a szóbeli vizsgák még előtte voltak.
Azon a bizonyos napon az asszony véletlenül futott össze magzata egykori óvó nénijével. Ez amúgy nem volt ritka. Egy négyszer húsz lakásos szövetkezeti panelház egyazon lépcsőházában laktak. Ők a negyedik, amazok a harmadik emeleten.
Egyazon évben költözött be valamennyi család. 1974-ben, az épület elkészültekor. Az évek során mondhatni nagyjából mindenki megismert mindenkit. Tudták, honnan jött a másik, hova tart, mikor kell vele örülni, mikor együtt bánkódni vagy éppen segíteni. Valamennyi gyerek a szomszéd telken álló iskolába járt, többjük osztálytárs volt. Délutánonként, hétvégeken mindig akadtak szülők, nagyszülők, akik az egész siserehadat felügyelték az udvaron. Így a többiek nyugodtan tehették egyéb nem kevés dolgukat, vagy pihenhettek. Mellesleg jegyzem meg, hogy az első generációs törzs-lakók egy része már az Elysiumi mezőkre költözött, más részük, mint mi is, máshova. Az újak meg valahogy megrekednek a filléres közös költség viták szintjén. Nagyon átlagos embercsoporttá hanyatlott az egykor virágzó közösség.
Szóval azon a bizonyos napon az asszony naiv jóindulata – amit ő ott, akkor szeretetnek gondolt - teljes lelkesedésével kezdte mesélni Egykori Óvó Néninek (had’ örüljön ő is hajdan volt, nem is olyan könnyű nebulója eredményeinek ):
- Képzeld, Gergő elballagott! És jövő hétfőn szóbelizik az érettségin.
Óvó Néni bűbájos, kedves, türelmes, intelligens, végtelenül fegyelmezett asszonyka. Pár esztendő korkülönbség van köztük, az ő javára. Ott, abban a pillanatban mégis átfutott a tekintetén az a bizonyos feneketlenül sötét, ölni tudnék pillantás. Talán nem is volt egy egész pillanat. Csupán csak a töredéke. Vagy annyi sem. Meglehet, mit sem változott a pillantása. Meglehet, csupán az asszony lelkiismerete küldött leheletnyi sötét csend-felhőt kettejük közé.
- Örülök. Gratulálok.
Óvó Néni, Gergővel közel egy időben született fia két évvel korábban egy iskolai testnevelés órán összeesett. Veleszületett szervi szívbaj. Ennyi.

SZERELEMHÓNAP MÚLTÁVAL SZERELEMRŐL - KICSIT MÁSKÉPPEN

A kutatók megállapították, hogy az agy egyes területei inaktiválódnak, ha igazán szerelmesek vagyunk. Nevezetesen azok, melyek működése a negatív érzelmekkel, a tervezéssel, helyzetünk kritikus megítélésével és az emberek megbízhatóságának megbecslésével állnak kapcsolatban. Ilyenkor tehát hajlamosak vagyunk rosszul mérlegelni, dönteni, választani, mert figyelmen kívül hagyjuk a másik előnytelen szokásait, tulajdonságait. Ha ugyanis egyből észrevennénk őket, nem születne tartós kapcsolat, és nem jönne világra utód. Az ilyen intenzív érzelem azonban nemigen tarthat nagyon sokáig, egy de néha két és fél évig is, mivel hatalmas megterhelést jelent a szervezet számára.

NEVESINCSVIRÁG

Életem során sokszor kaptam ilyen–olyan alkalmakra cserepes virágot. Némelyikük zöldje még ma is itt virít a lakás egy-egy sarkában. Azért a zöldje, mert valami oknál fogva nálam eddig még az évelő növények sem voltak hajlandóak másodszor is virágot bontani. Kivéve ezt a kis sarkantyús csodát. Családi ajándék volt a nevem napjára, mégsem tudjuk, szégyenszemre, még a nevét sem.
Úgy tíz napja jelent meg a levelek tövén az első félreismerhetetlenül bimbót formázó apró duzzanat, és éppen mára jutott el a fejlődésében a szirombontás jelen szakaszáig.
Ugyan nem pünkösdi rózsa, még csak nem is rózsa – bár ki tudja…..De így is üzenet az életet tápláló természettől és a természetet is teremtő Teremtőtől.
- Valikám, valami más útvonalat kell majd keresnem; virágüzletek, könyvesbolt vagy hasonló. - Egy jó virágboltos egyetlen leveléből meg fogja mondani a nevét. - Remélem. Már fakadozik a második bimbaja is. - Na... még a végén virágba borul neked egészen! - Összesen az az egy bimbaja van. - Várd csak ki a végét... ha egy üzlet beindul . - Egyetlen parányi tő egy 8cm átmérőjű cserepecskében. - Jó... hát egy ilyen pici növénytől még ez is nagyon szép!

Kora délután, úgy három óra hosszán gyönyörűen és reményeket keltően sütött a nap. Segített döntenem. Csak kibújtam a lakásból némi természetes D-vitamint gyűjteni, és ha már így történt, gondoltam, összekötöm a hasznosat a még hasznosabbal. Virágnév-felfedező virágbolt-körútra indultam. És lássatok csudát! A hozzánk másodiknak legközelebb , de a napi útvonalamba nem eső üzletecske előtt ott mosolygott a napon az én kis sarkantyús csodám. Mármint több tucat cserépnyi társával egyetemben. Köztük krétával rótt kis fekete palatábla: Pistike. Még most is a Kishercegnek érzem magam egy-egy pillanatra. Ő akkor is az én Pistikém! Az én egyetlen Pistikém.

A ’DOKTOR ÚR’ KUTYÁI

Egy Sárospatak határában, a szőlőhegyre nemrég telepített diófa liget-részletet lát itt a nyájas olvasó.
Férjem középiskola óta testi-lelki jó barátja, Ádám telepíttette.
Ám a környék nem csak a csonthéjas gyümölcsök, hanem az ebek legváltozatosabb fajtáinak is paradicsoma.
Mikor én az 1970-es években oda édesedtem, éppen puli tenyészetéről volt többek között híres az öröklött, ma már jókora tanyabirodalom.
Verseny-győztes Dorozsmai Zsellér Betyár és neje Csitri fajtiszta utódaiért öt évig sorban álltak illetve írtak a vevők Amerikától Japánig. Aztán Betyár elhunyt, és a tenyészet abbamaradt. Pontosabban nem egészen. A környező tanyákra is szétszármazott utódai balkézről, akarom mondani bal mancsról szépszámú kölyköt nemzettek a helybéli kutya-hölgyeknek.
Ma két hatalmas fehér kuvasz, egy fajtiszta aprótermetű foxi és egy ugyancsak kistermetű keverék alkotják a kennelt.
Köztük és a pulik között volt még vagy fél tucat másik. Mindegyikőjükre nem is emlékezem. Leginkább a nagytermetű koromfekete keverék dogra. Csak Csúnyapofájunak emlegetem még most is, nem is a félvér buldog feje, mint inkább a gonosz tekintete miatt. Pedig volt rendes polgári neve is: Elza. Minden bizonnyal érezte-tudta az ellenszenvemet, mert ahol tehette, riogatott. Például dühös morgással elterült a tornác végi budi ajtaja előtt, mikor észrevette, hogy megközelíteném.
A mostani foxi bátyja, Fickó is szolgált a háznál. A világ csavargója volt. Hol a városból, hol valamelyik szomszéd faluból vásárolta haza a gazdája. Előfordult, hogy újság apróhirdetésben kerestette. Utóbb a környék hajléktalan csavargói ebből éltek telente. Nem volt nehéz dolguk. Az eb minden arra kerékpározót megkísérelt lerántani a nyeregből, a többi már csak az ő elszánt merészségükön múlott. Így tűnt el véglegesen.
Mint ahogy Gyöngyi, a nőstény kuvasz is. No, ő csak napokra. És 2-3 hete. Jókora pocakkal. Mikor visszatért sovány volt, nyúzott, nem győzték etetni, de még jól sem lakott, máris elsomfordált. Ám sikerült követni. Nem kellett messzire. A tanya főépületétől alig száz méternyire emelkedik a Kaolin Domb. Ennek alján egy istentelenül szűk nyílású lyukba hátrált be, veszedelmesen vicsorogva, ahogy észrevette a kéretlen kísérőket.
Fiai-lányai neme, száma, fajtája mindmáig ismeretlen; olyan féltékenyen őrzi őket tán nem is annyira a tanya kétlábú, mint inkább négylábú lakóitól.
Erre meg is van minden oka. Az állatok szigorúan őrzik nem csak a rájuk bízott értékeket, de a fizikai erejük biztosította hierarchiát is. Egy harmadik kotorék eb a féltékeny hím kuvasz mancsai között törte a gerincét. Nem kizárt, hogy az előző kis drótszőrű ebből a számára előnytelen kőrből kereste-és találta meg a kitörést.

Menekülősdi

Már egészen apró, négy-ötéves kislányként ezt játszotta. Nem tudta, mi elöl menekül. Csak azt, elmondhatatlanul jó érzés behúzódni az ócska pokrócokkal, sallangos terítőkkel bunkerré varázsolt széthúzható, ám szét csupán karácsonykor húzott nagy családi asztal vagy éppen háromlábú fekete zongora alá.
Később barátnőit is megnyerte ennek a foglalatosságnak. Akkoriban már azt is tudták, mi elől menekülnek.
Már-már megszállottan lesték a sötét viharfelhőktől terhesedő ég alját. Nem tudni miért, de akkortájt igazi viharok voltak. Fokozatosan sötét, egyre sötétebb szürkébe boruló világ, feszülő, egyre feszültebb légkör, gyakrabban majd még gyakrabban fellobbanó villámok, kezdetben tompán morajló, majd élesebbnél élesebb csattanásokkal riasztó mennybolt. És a fényvillanások – hangrobbanások szüneteit kitöltő, távolság-mérő másodperc számlálásaik.
Aztán az utolsó, szinte egyazon pillanatban hasító, vörösen-kéken-sárgán cikázó lobbanások és mindent átható csattanások…Hogy leszakadjon az ég.
Hatalmasan szakadt le akkoriban a zápor. Nem is cseppekben, hanem fonálban feszítve-oldva, utóbb már csak oldva az ég és föld között felhalmozódott feszültségeket.
És minden égzengés-földindulás után megjelent a teljes félkörívnyi, hétszínű szivárvány. Nem is emlékszik az azóta-maga-is-asszony-aprócsak-lány, látott-e mostanában olyan hamisítatlan, töretlen, élénk árnyalatokban sziporkázó szivárványt.
- Bomba! Hallod! Bomba! – súgta többször is az asztal alatt kuporgó gyerek az otromba, nagyon kezdetleges ám mégiscsak fehér plüss maci fülébe. Ott kuporgott vele mindenki, aki számára kedves volt, s amit a túléléshez nélkülözhetetlennek tartott: unokatestvér, barátnők, fehér maci, Debi baba, babaruhák, ócska pokróc, édes barackmag.
- Bomba! Hallod! Bomba! – súgta az asszony is az éppen hogy egy esztendős apróság fülébe, mikor az tágra meredt szemekkel, már a síráshoz is elsiketülten regisztrálta a Donáti utcai ház két szomszédját porig radírozó szerkezetek becsapódását.
Miért éppen az ő házukat kímélte meg a végzet?
Azért egyéves kora körül ő is megszólalt. Mint minden más egészséges kisgyerek.
- Bomm - ba…Bomm – ba…
Nem papa, nem mama, nem miau-miau vagy vau-vau. Mint minden egészséges kisgyerek.
- Bomm – ba…Bomm – ba…
Miért éppen az ő házukat kímélte meg a végzet?
Hogy az egykor aprócska lány ma megírja ezt a történetet.