MÉG MITŐL LEHET SZÉP EGY TEMETŐ

Megint vártak. Éreztem. Tehát a pénteki napsütéses hűvöst kihasználva útra keltem. Amúgy kirándulósan. Gyalog. Valahogy ilyenkor érkeznek hozzám az élet által feladott kérdésekre, problémákra a válaszok, kínálkozó megoldások.
A közös dupla sír még karácsony, és unokahúgom keze nyomát viselte. Lefóliázott virág-és mécses tartót, frissnek ható fenyőgallyakat, koszorúcskákkal, fenyőfadíszekkel. Itt nem szokásom sokáig időzni.
„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!" Ebben a szellemben nevelődtem. De azt még az Úr és Jézus Krisztus sem kívánja tőlem, hogy szeressem is őket. Sok keserves emlék köt hozzájuk. Ezeket valóban jó lenne egyszer végleg elfelejteni. Mert a megbocsátáson már túl vagyok.
Apádat, anyádat tiszteld. Szeretni pedig a felebarátaidat szeresd. A FELEbarátaidat. Ha elfogadom, hogy a magyar a világ egyik leg – ha nem a LEG - pontosabban fogalmazó nyelve, akkor a másik felüket hagyjuk meg. Mármint másoknak. Szeretni. Szüleiknek, házastársuknak, gyerekeiknek, rokonaiknak, többi barátaiknak. Akik ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan módon szeretik őket, mint te. ( Azzal ugye tisztában vagy Kedves Olvasóm, hogy a TE-t itt általános alany értelemben használom. )
Tehát itt állok én. A közös dupla sír előtt.
Ott nyugosztok ti.
Inkább gyakran semmint néha úgy éreztem, számomra nincs hely közöttetek.
Pedig hát apám, anyám ti is ott nyugosztok.
Dédi, nagyapám, - nem is ismertelek – keresztapám, úgy vélitek, a dupla sírhely legfeljebb egy azaz egyetlen urnát bír még el?
Valahogy abban hittem, nőttem, nevelkedtem, a közös sírkő hajlik majd egyszer felettünk, felettem.
S most valami különös dologra döbbentem.
Párommal a család legidősebb tagja lettem. Gyökér.
Más néven, más helyen új ág nő, nőjön belőlünk, belőlem .
Mindazonáltal kérve kérem, bocsássátok meg, ha ellenetek bármikor bármiben vétettem.
S ha tehetitek, ha összhangban van a Felsőbb Teremtő Erővel, nyugodjatok békében, és ne ártsatok nekünk, itt maradottaknak s még ide érkezőknek.
Az örök világosság fényében ti már bizonyára másként láttok, másként vélelmeztek odafentről sok, nagyon sok mindent.
Ámen.
Csak letettem a mahónia gallyal kísért fehér kaktuszdália csokrot ( anyám és nagynéném minden illusztris, díszítést kívánó alkalommal ilyesmivel rakták meg a sírhantot), elméláztam a kevésnél is kevesebb információn, ami a sírkő alatt nyugvó négy idősebb rokonomról a birtokomban van, és indultam volna tovább. Ám hirtelen belém nyilallott: persze, hogy vártak. Négy nap múlva Irén nap van. Anyám neve napja. 23. – Emőke, 24. – Gábor, a középső fiam, 25. – Irén. Nálunk valahogy így alakult.
Néhány lépés oldalra, és mindig megállok egy "yugodj békében" meg néhány bevillanó emlékkép erejéig egykori szomszédasszonyunk édesanyja urnarekesze előtt. Ez jár neki. És nekem is. Mert szépek azok az emlékek. És valami különös apró csoda folytán inden évben mások és mások.
A szép idő ellenére teljesen kihalt volt a temető. Tovább indultam apai nagyanyám nyughelye felé. Ez az útszakasz nem szép. Leszanált sírok helyén tátongó üres térségen visz át, és engem még arra is emlékeztet, hogy nem ismert, sosem látott apai nagyapám sírhelye is ilyen sorsra jutott. Hogyan? Miért?
A fű még nem bújt ki, de szélfútta szemét bőségesen borította. Elszáradt koszorúk, virágpapír, törött mécsesek. Itt hallottam meg először a viharos szél hangját. Pedig a házunk ajtajától kísért. Szeretem is. Zúg, bong, mint valami, a Föld tüdejéből érkező, velem együtt érző hatalmas sóhaj. Hol fortissimo, hol piano. Hol búsan kongva, hol gurgulázón kacagva. A ravatalozó felől lélekharang bim-bamja is keveredett bele. Megborzongtam. És néhány könnycsepp is kikívánkozott a szememből.
Mikor anyai nagyanyám sírjához érkeztem, éppen a halk ütemeknél tartott. Úgyhogy tisztán kivehettem a fejem fölé nyúló faágról tavaszi trilláját küldő széncinkét. Jó egy percig tűrte a közelségemet. Aztán tovaröppent. Talán a szemközti fán kúszó és ütemesen kopácsoló harkály riasztotta el. Én a természet kamarakoncertjeként éltem meg a zúgó szél és a két madárka hangegyvelegét. Vagy apám zeneszerető lelke rebbent figyelmeztetőn néhányat?
Ebben az elszállt állapotomban az ibolyákra majdnem rágyalogoltam. Ott nyújtózkodott három bokrocska a sírral szemközti útszélen.
Tehát mitől is lehet még szép egy temető?
Természetesen maguktól a síremlékektől is. A régi, mohos, terméskő keresztektől, angyal-és Krisztus vagy világiasabb szobroktól. A vázákba gondos kezekkel elhelyezett csokorkompozícióktól. Az őszi elmúlás színeivel visszaköszönő szürkék, fehérek, feketék, barnák sok száz árnyalatától. Az est sötétjében lobogó sok ezer gyertyától.
Az újabban látható csillogó-fényes sima márvány emlékhelyeket kevésbé szeretem.
Kivétel, ha a feszületet terjedelmes, megmunkálatlan kőzet tömb váltja ki. Ezek a sima felületekre helyezett robosztus testek a megkerülhetetlenül materiális földi lét súlyát jelentik a képzeletemnek. De még ezektől is lehet szép egy temető.

Tavaszváró 2. rész

Személyes megismerkedésüket megelőzte a híre-neve.
„Kedves kis növény, leginkább az Akácra emlékeztető kis levelekkel, melyek érintésre és éjszakára is összecsukódnak.”
Hallotta? Olvasta? Ennek tulajdonképpen semmi jelentősége
Hosszú, nagyon hosszú évekig képzelete valamiért az okkersárga köröcskékhez társította ezt a misztikusnak tűnő mozdulatot. Aztán egy ideihez hasonló hosszúra nyúlt tavaszvárón addig sosem látott sárga fürtös virágú gallyacskákat pillantott meg kedvenc virágüzletében. A Moszkva téren.

Írjak inkább Kalefet? Moszkva és főként a Moszkva tér itt Budapesten, átnevezendő szálka a király alkormányzója szemében. Nem. Maradjon. Moszkva tér. Éppen ezért. És azért a több évtizedért, ami nagyon sokunknak az életünk volt. És amit most egyetlen csukló-mozdulattal ki akar radírozni a történelemből.
Egész valójába szó szerint beleremegett a sejtés: Mimóza ! Ez csak mimóza lehet! Rákérdezett. És az árára is. Sajnos. Három-négy másféle növényből készült csokrot vehetett volna meg belőle. Meg több egyéb dolgot is. Ez időt tájt még velük élt a három fiú. Tanulókorban. Minden fillérnek megvolt a helye. Félreértések elkerülése végett, nem panaszkodom. Ahogy mondani szoktam, morzsa-gondjaik soha nem voltak. Ám ennek egyfajta túl- racionalizált, a kreativitást mélyen alábecsülő életfelfogás volt az ára. Hiszen abból megélni nem tudtak volna.
Következő tavasszal tudatosan készült a mimóza-randevúra. De Ő nem érkezett meg. Hiába, no! Ez a távolról ideszakadt délszaki bokor még manapság is túl ritkának, egzotikusnak számít a mi éghajlati viszonyaink között. Hol itt, hol ott bukkannak néha egymásra, és ma már megengedheti magámnak, hogy a legváratlanabb pillanatokban is előhúzzon az erszényéből néhány mimózaszálra valót.
Most is ott áll, pontosabban kókadozik egy csokrocskányi a fűtetlen radiátoron. Őshazáiban akármennyi tenyészik is belőle vadon, az ő erkélye fagypont körüli hőmérséklete túl hideg, a szoba tizenkilenc fokos langyossága túl meleg neki. Virágait parányi gyöngyszerű képződményekké zsugorítva tiltakozik. Szegényke! Nem tudja, hogy neki így még sokkal jobban tetszik. Szenvedélyesen vonzza minden gömb alakú tárgy. Valahogy a létrehozható teljességet, a létezhető legteljesebb harmóniát jelentik a számára.

Tavaszváró 1. rész

Apám szenvedélyes természetjáró volt. Hat-hét évesen nyolc-tizenkét kilométeres túrákkal teltek a vasárnapjaink, később még hosszabbakkal. Akkoriban még nem volt szabad szombat.
Az első kirándulós év után izgatott örömmel vártam a folytatást.
Így február vége tájt vállunkra vettük a hátizsákot, és nosza.. A Moszkva térről induló 56-os villamos Hűvös völgyi végállomásánál szálltunk le. Átvágtunk a Nagyréten, aztán csak turistáknak jelzett utacskákon-ösvényeken felkapaszkodtunk a János hegyi kilátóhoz.
Itt előkerült az elemózsia. Fejenként dupla félkarajnyi szendvics, alma, pohárka langyos tea.. Termoszból.
- Igazi turista nem terheli a gyomrát-szívét.
Egyébként is puritán módon étkezett. No, nem mintha megvetette volna az ízletes fogásokat
De….
– Mindig egy falattal előbb tedd le az evőeszközt, mintsem túlságosan jóllakottnak érezd magad!
Erre tanított, és maga is ehhez tartotta magát.
Negyven évvel később értettem meg igazán a tanítása hasznát. Hosszú kihagyás után akkor kezdtem el ismét intenzíven mozogni. Ha kocogás közben frissítettem, nehezebben szedtem a lábamat. De hát ez tulajdonképpen már egy másik történet.
Most az a hét-nyolc esztendős lányka a János hegy északi oldalán ereszkedik lefelé. Szeme gyönyörköve szánkázik az olvadozó hófoltokat átdöfő halványzöld dárdácskák látványán. Szőnyegként borítják a hegyoldalt. Érdekes, soha eszébe nem jutott arra gondolni, kedves, gyenge növénykék miért is bújtatok ki ilyen korán. A kemény földet áttörő életerejüket csodálta. Testközelből . És csodálja, bár mostanában már inkább elvontan, ma is.
Akkoriban még nem volt tilos szedni ezekből a gyűszűnyi-fehér-harangocska-fejű évelő növényekből.
Mi minden évben két kis csokorral tértünk haza. Apám idealistán mérsékelt volt. És javíthatatlanul naiv.
Emlékszem, jóval később, - már középiskolás voltam – a Vérmezőn átvágva a mindenki képességei szerint fog tenni a közjóért és szüksége szerint fog részesülni belőle kommunista alapelvről beszélgettünk. Engem valamiért a bunda-elosztás foglalkoztatott.
- És ha valaki mégis kettővel jön majd ki az áruházból?
- Megteheti. De nem lesz rá igénye.

Március hűvösét az aranyeső és mimóza napfény melege feledteti.
Előbbi újabb, időskori szenvedély. Nem emlékszem, mikor, hol, hogyan fogant. Csak arra, évről-évre egyre irracionálisabb vonzalmat éreznek az érzékeim e citromlepke szirmú élénksárga bokor iránt. Tetszik. Csak úgy. Igazán. Számomra a valódi szépség. A birtoklás szándéka, tehát érdek nélkül. „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Ahogy azt én még régen tanultam. Soha, sem szívem, sem legtitkosabb gondolataim mélyén nem kísértett meg a vágy letörni vagy piacon megvásárolni és hazavinni akár egyetlen ágacskát is belőle. Ő ott van otthon, a Sziget, a parkok bárki számára nyitott világában. Csak azzal nem osztja meg szecessziósan indázó ágai és milliónyi virága bujaságát, aki érzéketlen az ilyesfajta szépségre.
Bezzeg a mimóza!

Tavaszköszöntő

Ha május, akkor gyöngyvirág és orgona.
Mindkettő a kedvencem. Minden esetre hosszú évtizedekig az volt. Talán a mimóza ütötte ki a nyeregből. De most a gyöngyvirágról essék szó A hűvösvölgyi Nagyrét mögötti domboldalak, a budakeszi Vadaspark környéke volt legfőbb lelőhelyünk. Azóta ez a vidék sajnos nagyon beépült. Viszont gazdag telepeire bukkantunk a Csúcs hegy mögötti Virágos nyeregben.

A gyöngyvirág szedése igazi kaland volt. Nemes virág. Nem adja magát könnyen. Meg kell küzdeni érte. Karcolt kézfejjel, arcba csapódó gallyakkal, szembe úszó pókfonállal.
Innen eredeztetem mindmáig gyógyíthatatlan undoromat e hálók nyolclábú gazdái iránt.
Talán a második kirándulós évben történhetett. Egy egyébként ritka szép, sziporkázóan kék egű májusi gyöngyvirág vadászaton: Arcom, szemem, szám tele lett pókszálakkal Olyan belefelejtkezve figyeltem lefelé, a föld irányába. Ugyanis legszívesebben az erdő sűrű aljnövényzete közül nyújtogatja egyenes gerincű szárát. Cserjék sűrűjében, telepekben virít dupla, hosszú hegyes levele. Olykor egyetlen szál csüngő fehér harangocska füzér nélkül. Ám ha megpillantasz legalább egyet, biztos lehetsz néhány rokona jelenlétében is. Lakásba igazából a még nyers, kibomlatlan zöldes bimbajú szálakat vittük. Hosszú nyakú pezsgős poharakban érezték legjobban magukat. Hálából két hétig is ontották fehér kelyhüket meg a semmilyen más virágéhoz nem hasonlítható üde-friss illatot. De mostanában az Ő szedésük is szigorúan büntetett. Ezen speciel nem is csodálkozom. Így hát a gyöngyvirág kedvelők a kertjeikbe költöztették. Én meg áttértem a mimózára.
Tavaly a Flórián sarkán, minden jel szerint illegálisan, árult belőle mégis egy nagyon idős asszony. Valahányszor arra visz a dolgom, ott találom. Két-három csokrocskát kínál kókatag
szezon-virágokból. És látszik rajta, meglehet, talán ennek az ára az egyetlen élelem-forrása.
- Sajnos nem haza megyek – hárítom el a növényeket, mióta néhány száljukkal az otthoniakra is áttelepülő levéltetveket importáltam. De az általam száz forintra taksált árukat kifizetem.
És hát igen. A két gyöngyvirág csokornak nem tudtam ellenállni. Pedig akkor tényleg nem hazafelé tartottam.

Egy karácsonyi vacsoráról farsangkor

Böszörményi tanárnő számára a világ legcsodálatosabb dolga a szerető szülő-gyermek és általában mindenféle harmonikus rokoni, emberi kapcsolat. Talán mert neki az elsőből alig jutott.
Hosszú-hosszú évekig heten ültek a karácsonyi vacsora asztalnál. Az ő és nagynénje három-háromfős családja, meg a közös anyai nagymama.
Szívszorító örömmel várta ezeket az alkalmakat. Pedig már néhány esztendősen ráérzett, később már jó előre tudta – hangos viták, hogy azt ne mondjam veszekedések fogják megelőzni a gyertyagyújtást.

Máig sem érti, milyen terhet rak a Teremtő azokra, akik soha semmivel nem elégedettek. Keresztanyja, ha náluk kezdték volna az ünneplést, azért orrolt, mert ilyenkor még soha nem volt kész. Ha náluk, miért először náluk. Ha énekeltek a fa alatt, miért nem a Csendes éjt hallgattják az Ő bakelit lemezéről. Ha Böszörményi tanárnő apja gitározott, miért köteles ő, mármit a nagynéni, ezt a "cincogást" hallgatni. És ez csak a jéghegy csúcsa. Folytathatnám a végtelenségig.
Böszörményi tanárnő évtizedekig értetlenül és mérhetetlenül szenvedett tőle.
Tudom, vannak, akik most azt gondolják, ez egyszerűen hihetetlen. Ilyesmi Karácsony estéjén nincs. Egyszerűen nem fordulhat elő. Egy összeférhetetlen elme szüleménye az egész.
Aztán megérkeztek a tanárnő életébe azok a bizonyos napok, amelyek minden ember életébe beköszöntenek, csak vagy észrevesszük őket vagy sem. Szóval azok a bizonyos napok, melyek megváltoztatják egész életünket.
„Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.” (Máté evangéliuma 6,8)
Nem emlékszik, mikor találkozott először Jézusnak ezzel az üzenetével. Egyenes, de nagyon hosszú út vezetett idáig. Az első áldozásra felkészítő katekizmus-óráktól a materializmuson, asztrológián és a Tao-n át.
Jól tudta az ő Mennyei Atyja, mire volt szüksége. Nem valami készen kapott, pihe-puha, hanem a saját gyötrelmeivel és erőfeszítéseivel kiküzdött harmonikus kapcsolatokra. Vele is. Mármint a Teremtővel. És a vallással is.

Böszörményi néni sokadik álma

Piacra indult. Ám valami téglakerítés félével övezett tekepálya mellé érkezett. Hatalmas, súlyosnak látszó golyók lendültek csak úgy maguktól kopottas, megviselt, emberalakokat formázó bábuk felé.
A gömbökről távolról is látszott, frissen-ropogós húszezres bankók kandikálnak ki belőlük.
Százmilliárdokat érhettek, még lefelé kerekítve is. De ki mozgatja őket? A bábokkal érintkező csattanásaikat mintha más hangok is tarkították volna.
Böszörményi néni ágaskodott egyet. Aztán úgy is maradt a meglepetéstől.

A versenypálya két oldalán egy-egy gerle illetve pávacsapat sorakozott. Az ő burukkolásuk és éles rikácsolásuk volt az a kísérő zaj. Pedig csak bemelegítettek. A java, a parti, csak most kezdődött.
Jobbról felsorakozó Páváék első embere kezdett. Hatalmasra tárta tarka farok-tollazatát és pávaszemeit. Egyetlen suhintással ledöntötte középről a királyt. Eddig soha nem hallott diadal-rivalgás hagyta el a csőrét:
– Hogy’ festenék a helyén?
Polgár, katona, doktor, tanító s néhány ma már tán-nevét-sem-tudjuk mesterség figurája azonban talpon maradt.
- A polgárt kíméljétek! A polgárt hagyjátok… utoljára! – rendelkezett a vezérnek látszó rikkantós.
A kopottas, megviselt emberalakokat formázó bábfigurák derekasan állták a sarat. Persze előfordult, hogy mégsem.
Gerléék balról a felcsert vették célba. De lyukat lőttek. Végül mégis Páváék végeztek vele. A végeredmény meg valahogy döntetlen lett. Hogy igazi XXI. századi mesét kerekítsünk, mondjuk így : null szaldó.
Csak a kopottas, megviselt emberalakokat formázó bábokról pattogzott le újabb lakk-meg festékréteg, sőt jó néhány faszilánk is.

X X X X X

ÉRTELME

- Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
- Lássuk, mit tud az egy híján húsz.
- Ne állj oda kugli-bábnak.
- Nem minden madár madár.
- Tudd a mesterséged nevét és csínjait-bínjait.
- A gerle legyen szelíd, a páva meg hiú és ostoba.

A Mérleg jegyében születtem

Szeretem az őszt.
A szürkébe színtelenedő még zöldes, sárgás, rőtvörös háromszínű természetet.
Az esőcseppek ritkább-szaporább koppanását szobám ablaküvegén. De ha úgy hozzák a tennivalóim, az anorákom vagy esernyőm vásznán is.
A szellőnyi vagy orkánnyi légmozgást - minden az öltözködésen múlik.
Persze legjobban a hosszú, langymeleg Október végi indián nyarat.
Szeptember 23. - az őszi napéjegyenlőség - egészen különös dátum. Ekkor a Föld minden pontján egyenlő hosszúságú a nappal és az éjszaka. Vagyis a sötétség és a világosság egyensúlyba kerül.
Innen a sötétség veszi át az uralmat a világosság felett. Átlépünk az éjszaka birodalmába, amihez magától értetődően társul az elmúlás képzete.
Manapság valahogy nem olyan téma, amelyről nagyon illenék beszélni. Pedig a természet a maga legtermészetesebb módján áttér aktív szakaszából a pihenőbe. A termést betakarítják, a szőlőt leszüretelik, minden a télre készülődik. Ám a következő csillagkép, a novemberi Skorpió lápos-mocsaras rothadásában már ott csírázik a tavaszi újjászületés.
A Mérleg tehát összetett szimbólum.
Tekintve, hogy az ősz egyben a szüret ideje is, Októberhez tartozó egyik legfontosabb antik istenség Dionüszosz (a római Bacchus) - a szőlő és a bor istene. Meg a meghaló és feltámadó vegetációé, aki a híveitől mámort követelt a magasabb létforma eléréséhez.
De a szenvedés istene is egyben. A szőlőn kívül nincs olyan gyümölcs, amely ennyit gyötrődne: kitapossák a levét, a vérét, s a tövig megmetszett tőke is az elmúlást és a feltámadást jelképezi.
A Mérleg eszköz a holtak lelkének lemérésére, mérlegelésére is. Az egyiptomi ábrázolásokon a mérleg Anubisz, a sakálfejű isten kezében van. Egyik serpenyőjében az eltávozott szíve, a másikban egy tollpihe. Ha az előbbi - azaz az elhunyt gonosz tetteinek - súlya húzta le
a mérleg serpenyőjét, a halott lelke nem juthatott át a túlvilág ajtaján.
A végső megmérettetésnek ez a gondolata a kereszténységtől sem idegen.